Van az a része a napnak valamikor délután egy körül, amikor minden lelassul. Amikor eljön az ebédidő, amikor a későn kelők éppen összeszedték magukat és lassan nekiindulnak a városnak. Amikor a munkások is halkabban köszörülnek és a buszvezető is sziesztázva nyomja az ajtónyitó gombot, elidőzve a belső tükörben a leszállásra váró lány arcán. Ilyenkor szeptemberben a nap is másképpen delel, októberben pedig majd a sárguló falevelek is máshogy hullanak le a gyengülő, de még kitartó sugarak között. Ebben az órában nem teszem a fülembe az amúgy nyugtató zenét: a város nyugtat. Lassítok egy kicsit, és elidőzöm a látványon. Befogadom a várost és a többiek nyugalmát, akik ugyanebben osztoznak.
Ezt az órát kaptuk el a Margit- hídon, ahol úgyis jobb lelassítani, és kicsit együtt gondolkodni a gyalogosokkal, hogy leérve mindenki a maga módján újragyorsulva töltse ki a következő óráit.
fotók: én.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
