Úgy döntöttem 2017 elején, hogy egy éven át dokumentálom kerékpáros életem. A forma: napi egy instagram post a bicajjalvagyok csatornán. A cél: megmutatni, hogy Budapesten tekerni egész évben klassz. A tanulság: lesz még ez a város barátságosabb. Minden szempontból.
Ez nem egy frissen-lettem-életvitelszerűen-bringás post. A döntés valójában nem a mindennapi tekerésről szólt, hanem a fotókról. Talán 2012. szeptembere óta nincs bérletem, bringával megyek mindenfele, és eltekintve a frusztrálóan szeles napoktól mindig is nyereségnek éreztem, sose áldozatnak. Télen, nyáron. Reméltem, hogy, ha a fotók közönségre találnak, ezt tudom megmutatni.
Kalandos év volt, a fotózás mindennapi kötelezettsége pedig segített, hogy kicsit tudatosabban figyeljem a város bicajos létét.
Dolgok, amikre számítottam:
Autós dominancia
Mivel nem most kezdtem tekerni, tudtam, hogy a város nagy része az autót vezetőknek kedvez. Kezdve a jelzőlámpák beállításától, a téli úttakarításokon át, a nagyforgalmú szakaszok téri kialakításáig csomó minden alapvetésnek veszi, hogy a legerősebb járműhöz kell alkalmazkodni.
Cuki bringások
Arra is számítottam (évek óta így tapasztalom), hogy az ilyen körülmények között mégis tekerő bringások között van egy pajtási összetartás. Összemosolygások, előzékenység, egymásra figyelés, pumpafelajánlások.
Ilyet csak tekerés közben látni
Rengeteg apró momentum van, amit csak bringáról lehet elkapni. Személyes viszonyok, urbanista szokások, a város ocsmány és felemelő zúgai. A tempónak, a téri helyzetnek és a szabad mozgásnak ezt a kombinációját se a gyaloglás, se a tömegközlekedés, se az autózás nem tudja megadni. Gondoltam, hogy így lesz, mert eddig is így volt: szebbnek, többfélének, dinamikusabbnak, izgalmasabbnak láttam Budapestet tekerve fotózva.
A hideg zuhany:
Bicajcsere
Nem terveztem, de az élet úgy hozta, hogy le kellett váltanom imádott koskormányos országúti biciklimet. Gyors egymásutánban kétszer törtem össze magam és a biciklit. Kénytelen voltam számot vetni. Az orr- és csuklótörés (ez utóbbi amúgy a legmacerásabb a visszaülés szempontjából, 8 hét kényszerszünet…) után kölcsönkértem édesapámtól az enyémnél jóval nehezebb, lassabb, egyenes kormányos kerékpárját. A biztonságérzetem visszaállításához szükségem volt egy tempóváltásra. Az országúti suhant, könnyen vitt kísértésbe. A mostanival lelassítok a kanyarodáshoz, megállok a piros lámpánál. Az elmúlt hónapok prioritása nem a gyors odaérés volt, hanem az egy darabban érkezés. Így jól megvagyunk.
Folyamatos összefeszülés
Sajnos a dokumentált év alatt nagy dózisban szembesültem azzal, hogy a budapesti közlekedés szereplői között feloldatlan, állandó feszültség van. Mintha folytonos hatalmi játszmázás menne taxis, személyautós, motoros, gyalogos, bringás és tömegközlekedők között. A számomra logikusnak tűnő szempontok mellé, miszerint gyorsan és biztonságosan juthasson el mindenki A-ból B-be, rendszeresen befurakodik az én-márpedig-nem-alkalmazkodom-máshoz, illetve a közlekedés-a-legjobb-erődemonstrálás attitűdje.
Kuriózum a jó tároló
Se a munkahelyemen, se az egyetemen, se bevásárláskor nem találok igazán jó bicajtárolási lehetőségeket. Álmodozom egy olyan világról, ahol nem jelent plusz 5 perces teendőt a lekötés, ahol esős időben nem kell ázásnak kitennem az otthagyott járgányt, ahol nem törik ki a küllőm az alkalmatlan tárolók miatt.
A legüdítőbb felfedezések:
Bubizni menő
Ezt csak azért nem tudtam korábban megerősíteni, mert a sajátommal mentem mindenhova. De te jó ég, Bubizni elképesztő jó! (Feltéve, ha az ember rászámol a menetidőre.) Persze, persze, nehéz tekerni, lassú, fura a “kosara”, de nagyon hangulatos, és szuper kaland.
Három új kedvenc útvonal
Sokat tekertem ‘17-ben Zuglóban és Zuglóba. (Új szereplő, új randihelyszínek!)
Belekóstoltam, hogy a Rákos-patak mentén rekreációs és közlekedési céllal is fantasztikus gurulni. Zöld, életvidám, gondozott.
Kifigyeltem, hogy a Hungária körút nyomasztó autóforgalma mellett szuper alternatíva a bicajút a Stadionoktól a Budapest Parkig.
De az egészet kenterbe veri, ha az ember lánya a Szentlélek tér körül talál egy jó cukrászdát, onnan pedig az Árpád hídon át, végig bicajsávban haladva, jó 40 percen át teker a Szegedi úton a Kassai térig. Kellemes nyári estén telitalálat.
Hollandos életérzés
Ritkán járok esti csúcsban Budára. De ‘17 nyarán több ízben a munkából, suliból, oviból hazafele tartó hullámmal értem el a Margit hidat. Ebben a szerencsés felállásban (este fél 6, nyár, főútvonal) fürdőztem a városi bicajozás hangulatában. Női vázas, férfi vázas, bubis, saját bringás, gyereküléssel, aktatáskával, sisakkal, sisak nélkül, papucsban, sport cuccban, lihegve, relaxálva, telefonálva, zenét hallgatva. Hömpölyögtek. Ezt persze nem sikerült lekapnom.
Hovatovább
“Most is bicajjal jöttél?” Ez az a kérdés, amit a legtöbbször hallok, ha találkozom valakivel. Mostanában már szemforgatás nélkül próbálom elmagyarázni mindenkinek, hogy nekem ez az egyszerűbb. Nem tudok csak úgy visszaállni. Megtanultam a távolságokat bringás idővel mérni, megtanultam bringás viszonyokkal együtt spekulálni az időjárásról. Megszerettem a bicajon végiggondolni a napi teendőimet, megszerettem énekléssel tüdőt tágítani útközben. Úgy érzem, szabadabban, tudatosabban vagyok jelen a város életében. Szóval a gyakori kérdésre visszatérve: Persze! Ennél jobbat én nem tudok.
Még több kép a @bicajjalvagyok instagramon
Ha tetszett a poszt, nyomj egy lájkot és kövesd a blogot a facebookon
Támogasd 1%-oddal a bringás fejlődésért dolgozó Magyar Kerékpárosklubot! Részletek itt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.