Hungarian Cycle Chic

Rozi, a biciklim olyan hirtelen csöppent az életembe, hogy szinte észre sem vettem, és a mindennapjaim részévé vált.

Jó pár éve történt (amikor a Moszkva tér még hivatalosan is Moszkva tér volt), hogy beugrott egy gondolat: biciklizni akarok! Nem mintha nem bringáztam volna eleget bakfis koromban, de miután jócskán kinőttem a 24-es biciklim, egy kis időre megszakadt ez a hobbim.

Azon a bizonyos napon viszont eldöntöttem, hogy újra két kerékre pattanok, méghozzá nem is akármilyenre. Érdekes, hogy akkor itthon sajnos még nem volt annyira elterjedt a „bringázz stílusosan, stílusos bringán” koncepció/mozgalom, mégis határozott elképzelésem volt, milyen bicajt is szeretnék.
Nem volt fontos, hogy új legyen (főleg azért sem, mert igyekeztem a főiskolás pénztárcámhoz igazítani az igényeimet), viszont tudtam, hogy vagy fehér lesz, vagy rózsaszín. Akkor még valamiért éppen a nagy rózsaszín korszakomat éltem (amit egyébként a mai napig nem értek – szerencsére.)

Ezután az első utam (illetve kattintásom) az Express-re vezetett, és nyomban el is kezdtem böngészni a kínálatot. Mintha csak rám várt volna, egyből kiszúrtam a hirdetést, aznap tették fel, már a képen beleszerettem. Tárcsáztam, és másnap már Rozival tekertem haza.

Szerencsém volt, áron alul hozzájutottam, ugyanis mint megtudtam, egész értékes kis példány. Viszont elég ramaty állapotban volt, egy kedves ismerősöm azonban, aki akkor bringaszerelőként is tevékenykedett, ügyesen helyre pofozta. Jobban mondva egyszer, amikor meglátogattam (és egyúttal Rozit is megvizsgáltattam), ott kellett hagynom egy napra, mert eleredt az eső és nem akartam, hogy még jobban berozsdásodjon, így is olyan rozoga volt szegény (innen jött egyébként a Rozi, teljesen magától értetődően). Mire másnap aggódva visszaszaladtam érte, a hihetetlenül jószívű és kedves barátom, akinek azóta is nagyon hálás vagyok, meglepetésből újra úri kisasszonyt varázsolt a megfáradt dámából, akinek az eső sem volt többé akadály.

Onnantól kezdve vidáman tekertem Rozival a szupermarkettől kezdve a castingokon át a Gödörig, és a hobbim szép lassan életvitellé vált.

Immár nem csak kedvtelésből kószáltam biciklivel, hanem konkrét küldetésekkel a nyakamba venni a várost, úgy mint suli, munka, bevásárlás, vagy iszogatás a csajokkal... Baromi jó. Mintha mindig is biciklivel közlekedtem volna. Ha nagyon költői szeretnék lenni, akkor azt írnám, hogy megéreztem a szabadság illatát, persze azért szigorúan a KRESZ keretein belül.

Rozival valahogy mindig jobban indul a nap, főleg amikor korán reggel lendülünk útnak, és még ébredezik a város... Tényleg felülmúlhatatlan érzés. De ugyanígy napközben, ha csak el kell szaladnom valahová, sokkal pozitívabban és nagyobb lelkesedéssel indulok el a bringámmal, mintha BKV-val közlekednék, mert annak általában morgás, rosszabb esetben pedig hisztérikus kitörés lesz a vége. Félreértés ne essék, a havi bérlet is ott lapul a pénztárcámban, de szerintem mindenki tudja, miről beszélek.

Nem sokra rá hívott el egy szintén nagy biciklis barátnőm, Szita Linda egy Cyclechic bemutatóra modellnek, amely egy életre szóló élménynek bizonyult, ott ismertem meg Halász Áront is és az akkori csapatot, akik azóta azt kell, hogy mondjam, elérték a céljukat: divatossá tették itthon is a bringázást, jobban mondva a „sikkes bringázást”, ahogy a nevében is benne van. Szerintem ez egy nagyszerű dolog, és azóta is örömmel képviselem magam ennek színeiben, nem csak a releváns eseményeken, hanem a „szürke hétköznapokon” egyaránt. Amik azért valljuk be, így már nem is annyira szürkék. :)

(fotó: MTV Switch - Cyclechic / K&H bringanap bemutató)

Aki nem biciklizik rendszeresen, az lehet, hogy bolondnak néz amiatt, hogy elnevezek egy tárgyat és még E/3-ban sztorizgatok is róla. De ez az ő dolga, én biztos vagyok abban, hogy rajtam kívül még sokan mások ragaszkodnak ugyanígy a csodajárgányukhoz. Rozi segítségével egyébként rengeteg pozitív élményt és sok új barátot szereztem, nem is beszélve a kalandokról (na nem olyan!), és a mámoros „nem találom a kulcsom, ja, egész végig itt volt a zsebemben, de jó, hogy mégsem kell éjszakaizni, hanem seperc alatt otthon vagyok és még a lábam is formásabb lesz” stb. estékről, amikor duplán hasznos társnak bizonyult a biciklim.

Talán most már elmesélhetem, hogy az első „Ride the Catwalk!” eseményre éppen egy ilyen mámoros éjszaka után érkeztem, ami nem is lett volna baj, ha nem alszom, illetve nem alszom EL az egyik barátnőmnél, így nem volt időm hazaugrani a Rozihoz igazított, direkt erre az eseményre gondosan előre kikészített outfitemért, így hát egy gyors zuhanyt követően visszakaptam az előző esti partycuccaimat. Van ilyen, na. Így rohantam oda a versenyre, ahol szerencsére ez senkinek nem tűnt fel, sőt még a különdíjat is megnyertem, egy szuper MuyMuy bicikli gumi belsőből készült táskát, amit azóta is szívesen hordok.

Az első Cyclechic-es élmények után kerültem ki Milánóba modellként, ahol meglepődve, de annál nagyobb ámulattal tapasztaltam, hogy a jófej modellek biciklivel járnak a castingokra. Az egyik brazil lány akkor még csak egy hónapja dolgozott kint, de már volt annyira laza, hogy szerzett egy használt biciklit, és a szokásos, elengedhetetlen, szanaszét hajtogatott térképpel a kezében nagyszerűen és talán még gyorsabban is odatalált a legeldugottabb válogatásokra is. Imádtam. Elhatároztam, hogy én is így fogok tenni. Viszont sajnos (vagy nem) akkor még nem volt annyira divat ez a mindent le kell fotózni és azonnal postolni social őrület, és nem volt még iPhone-om sem, nem hogy Instagramom, úgyhogy nem sikerült megörökíteni. De legalább itt leírhatom.

(fotó: InStyle és Cyclechic bemutatja: Bringával a vörös szőnyegen - 2014)

Viszont most már, ha meglátok egy stílusos bringást az utcán, azonnal a telefonom után kapok, és ha idejében elcsípem, nektek is meg fogom mutatni. 

Egyébként van nekem egy Nusi barátnőm (alias Csárdás Anna, akit szintén a Cyclechic jóvoltából ismertem meg), akiről hamarosan biztosan írni fogok, mert ő aztán a humorával, stílusérzékével, kislányos bájával, és Blanka nevű bringájával tényleg nem mindennapi jelenség. 

Rozira visszatérve, nagyon szeretem a kopottas fehér vázát, a kis pink sárvédőjét az összes színes matricájával együtt, nem is beszélve a Matrjoska babás bringabugyijáról (BringaBAG), de azt hiszem, itt az ideje, hogy velem együtt felnőjön. Éppen ezért hamarosan komoly stílusváltáson esik keresztül, kezdve egy szép babakék külső párral, és kap majd egy jó nagy fonott kosarat is, amiben remélhetőleg elférnek majd az óriás táskáim (és alkalomadtán a nagybevásárlás bizonyítékai) is.

(fotó: Magyar Kerékpárosklub Vásárolj bringával kampánya)

Arról, hogy a váza milyen színű legyen, még nem döntöttem, de szívesen várok ötleteket. Eddig a fekete-púder és beige-fehér vetekszik egymással.

Nagyon örülök amúgy, hogy itthon is ennyien „rákaptak” a Cyclechic ízére.

Emlékszem, milyen boldogan gurultam sokszor végig Párizs utcáin (ott születtem és nőttem fel félig) a kedvenc ballonkabátomban, selyemszoknyámban és magassarkú (bizony!) szandálomban, viszont akkor még el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer Budapest utcáit ugyanígy szelhetem megvető és rémült pillantások kereszttüze nélkül. Ma már azonban, ha ugyanígy ellibbenek egy-egy járókelő mellett (javarészt bicikliúton), akkor jó érzés látni, hogy ezt szinte már természetesnek veszik, sőt, néha egy-egy elismerő mosolyt is sikerül csalnunk Rozival az arcukra.

Hasznos Jenny Sophie írása

A bringaboom arcai sorozatunkban utóbbi években cycle chic módba váltó biciklis közlekedők történeteit olvashatjátok. Ha Neked is van egy jó sztorid és pár képed, akkor küldd el nekünk a cyclechicdothu [kukac] gmail [pont] com-ra!

Ha tetszett a poszt, nyomj egy lájkot és kövesd a blogot a facebookon!